Drága Barátaim, Kedves Látogatók!

Üdvözöllek benneteket ezen a koránt sem szokványos fikciós blogon!

Ha először vagy itt, olvass tovább. Ha már tudod, miről van szó, kattints ide.

Hogy miről is van szó?

Az IDŐTLEN ÚT egy blogregény, amely folyamatosan alakul, bővül, fejlődik az interneten. Számos ilyen blogregény olvasható a neten, néhányat biztos te is ismersz. Az IDŐTLEN ÚT azonban más… Menedék a valóság elől, amely koránt sem barátságos közeg, mégis abban kell élnünk, megélnünk, túlélnünk. Néha azonban nem árt kikapcsolni és ez a kis blog erről szól, ezt nyújtja.

Nem egyedi az ötlet… Az IDŐTLEN ÚT c. blogregényt az Endless Forest c. különleges számítógépes játék ihlette. Ez a játék, tuladonképpen nem is játék, hanem egy interaktív képernyőkímélő. Ha a gépen éppen nem dolgozol, akkor elindul a játék, amelyben egy szarvast alakítunk. Nincs más dolgunk, mint bolyongani az erdőben, más játékosok után kutatni és… KIKAPCSOLNI.

És ez nagyon fontos! Ellökni magunktól a rohanó világot és pár percre átlépni egy másikba, amely nyugodtabb és elviselhetőbb.  Persze csak rövid kirándulásokról lehet szó, mert a rideg valóság sokszor megtorolja, ha nem foglalkozunk vele eléggé.

Az IDŐTLEN ÚT tehát a következőt nyújtja:

Egy varázslatos, fantasztikus történet, mely távlati célok nélkül örvénylik az időben, amiből végtelen áll rendlkezésre. Amikor nem vagy jelen, mint olvasó, a történet is áll! Ha a huszadik fejezetnél kapcsolódsz be, akkor AZ A TE ELSŐ FEJEZETED!! Ha közben kihagysz pár fejezetet, akkor AZOK SZÁMODRA NEM IS LÉTEZTEK SOHA!! Ez egy hosszú utazás története, melyben minden állomás felüdülést, megnyugvást ad, de egyik állomás sincs hatással a másikra! Soha nincs vége. Amíg én vagy alkotótársaim életben vagyunk, amíg az internet teljesen össze nem omlik, amíg el nem jő a világvége, addig a történet folyatódik, remélhetőleg új és új olvasókat, “menekülteket” vonzva.

De Te, drága Barátom, kedves Látogató, nem csak olvasója lehetsz a műnek, de írója is! Ha úgy gondolod, hogy te is szívesen írnál egy fejezetet, akkor nem kell mást tenni, mint valóban megírni, majd elküldeni azt a norubi@gmail.com címre! Az első pár fejezet majd kirajzolja a történetek profilját, de nincs igazán műnembeli megkötés. Ha úgy gondolod, hogy a regény következő fejezete vers lesz, akkor AZ LESZ. Csak rajtad múlik.

Van azonban néhány szabály, amit be kell tartanod:

1: A fejezeteknek nincs eleje, nincs vége – Úgy kell megírnod, hogy az új olvasó azt tekinthesse a történet kezdetének. Javaslom, hogy ne is egy történetet találj ki, hanem kezdj el írni benyomások alapján, impresszív módon.

2: A történet, így minden fejezet főhőse a Szfinx – azt azonban nem lehet tudni, hogy ki Ő, mi Ő, hogyan néz ki. És ennek mindig is így kell maradnia, hiszen ez megkönnyíti az olvasók beillesztkedését. Ráadásul a Szfinx az Én szellemi termékem, így nem is szeretém, ha valaki mondjuk izmos férfiként írná le, amikor én semmilyen karaktert nem adtam neki.

3: A legnehezebb szabály! – Az IDŐTLEN ÚTBAN NEM SZEREPELHETNEK DIALÓGUSOK! És utalás sem történhet rá, hogy a szereplők beszélgetnek egymással. A főhősről azt sem tudni, hogy ember-e egyáltalán! Csupán cselekedeteivel léphet interakcióba más karakterekkel. Javaslom, hogy először ne is karakterekben gondolkozz, hanem szituációkban. Ha mégis bevezetnél egy karaktert, akkor képzeld el a következőt: Két lény találkozik… semmit nem tudnak a másikról, és nem tudnak beszélni egymással! Csak cselekedeteikkel “mondhatnak el” mindent.

pl: Ha a Szfinx találkozik egy kiscicával, aki nagyon fél tőle, akkor a Szfinx odaguríthat neki egy gomolyagot barátsága jeléül, de nem szerepelhet a szövegben olyan, hogy “Ne félj! – mondta a Szfinx!” KERÜLNI KELL MINDENT, AMI HATÁROZOTT KARAKTERT AD A FŐHŐSNEK!!!

4: Lelgfontosabb szabály! – NE FÉLJ! A fenti három szabály nagy megkötésnek tűnik, de valójában pont azért fektettem le őket, hogy a később becsatlakozók is ugyanakkora szabadságot élvezhessenek! Csak engedd el a fantáziádat és légy nagyon merész! Ne tarts attól, hogy a “többiek” kinéznek, ha bugyuta dolgokat írsz le! Itt a legegyszerűbb írói stílussal is csak gazdagíthatod a művet. Nem kell tartanod továbbá attól sem, hogy a történet szellemi atyja (aki én vagyok) majd nem rakja ki a műved, ha nem tetszik neki. Ugyan lesz egy elsődleges rosta, de ez csak azt szolgálja, hogy az esetleg felmerülő hibákat kijavítva, végül mégis bekerüljön alkotásod a történetfolyamba. Ha egyszer alkotásra adod a fejed, addig nem hagylak békén, amig itt nem vagy közöttünk! 🙂

És végül még egy fontos dolgot szeretnék mondani:

Az IDŐTLEN ÚT a megnyugvásról, a menekülésről, kikapcsolódásról szól, így nem lehetnek benne a VILÁG ZAJAI! Nem szólhat a történet erőszakos halálról, kizsákmányolásról, gyermekbántalmazásról… és így tovább. Napokig tudnád sorolni, ugye? Szerintem érted, mit akartam ezzel mondani.

A lehutóbbi fejezetet alább olvashatod.

Nagyszerű, zajmentes kikapcsolódást kívánok!

Ahogy kinyitotta szemeit, lágy szélben rengő-ingó levelekkel körbefont égbolt volt a világ. Tekintete lassan a lombkoronák alá siklott és hideg fénnyel erezett fatörzseken állapodott meg. Elméjében még vibráltak a háromtagú levelek fénysziluettjei, amint elindult a rengetegben. Lábai alatt elhalt percek ropogtak. Halk dallamot súgott a szél, miközben elnyelte őt  a fák labirintusa.

Vöröskalapos katonák állták útját. A Szfinx lenézett a gombák hadára és végigmérte a feszes sorokat. A vigyázban álló termőtestek fényes tűket tartottak gallérjuk alatt – épp csak hegyük kilátszott. Hátat fordított a mérges tömegnek, de már nem volt kiút – amarról feketefejű katonák alkottak zárt láncot. Ében kalapjuk alatt idegesen rezgő spóratartó lemezek vártak parancsra. A talaj felett bocskorukból szaporán pergő polipkarokat lövelltek ki. A Szfinx tudta, hogy nincs menekvés – ezek a lábai alatt vívják meg eposzi közdelmüket. És a szempillantásnyi idő, amíg ezt kigondolta, elegendőnek mutatkozott arra, hogy a két sereg egymásnak feszüljön. Csápok fontak át termőtesteket és tűk fúrtak keresztül ropogós kalapot. Spórák füstje szőtt tejfehér ködöt a meghökkent Szfinx köré, és egy kis spóra – és tényleg csak egyetlen egy – orrában keresve menedéket a káosz elől, agyáig futva egy tekervény mögött lihegve megbújt. Ott pici szálait szétterpesztve, sűrű fonalakat eresztett és azokkal szőtte át a Szfinx testében lüktető vörösizzást. Ám amikor már minden tekervény mögött ott érezte önmagát, a kicsi spóra már tudta, hogy szörnyű dolgot cselekedett. És a gombák hada – kalapszínre való tekintet nélkül mind – szomorúan lehorgasztva fejét a Szfinx kiégett teste körül, néma gyászba roskadt.

És az egyik gomba magasra emelte rőt fejét. gallérját finoman rojtozta a szél. Minden sejtjével társaihoz szólt és ők egyként érezték a Szfinx halálát okozó botor spóra utolsó gondolatait. Nemes testüket szálakká bontva, egymással összeolvadva kezdték bejárni az utat, amit szívük mutatott nekik. A vékony fonalakból csontok, erek, izmok lettek és ahol az előbb gombák hadakoztak, most a Szfinx nyitotta fel églő szemeit. Lenézett a lábai előtt heverő tetemre és felismerte benne az önmagához hasonlót. Megerősödött elszántsággal indul újra útnak, hogy találjon még valakit, akit önmagához hasonlónak mondhat.

remegett kezek alatt a messzi távol
délibáb törése kendőzetlenül feszült
vágy marta szív belső
most megtenni
vagy tűnni hagyni
végletekig kapaszkodni
rácsokat kovácsol szakadatlanul a múlt
de most végre kikezdte
a jelen kínálkozó lehetősége
hanyagul kínálta magát
a mindenség
kulcsot adott a tökéletesség zárjába
égi muzsika szegélyezte
csak a hangokat követte
dallam lüktetett még a legrejtélyesebb zugokban is
messzi egykori életekről meséltek
ahogyan megtörtént már
számtalanszors önnön hibájából esett
saját lelke súlyának keserű rabjává
de annyi minden megtörténhet
talán a csodák, melyekről álmodott
egyszer mind valósággá merednek
mozdulatlan üvegtestű lényekké
körüljárható, átölelhető
kristályszemű szobrokká
ez volt az amiben hinnie kellett
csak ez a kapaszkodó maradt neki
porrá őrölt régi álmokból
megvalósított földi paradicsom
most, hogy már fehér ragyogásba
bukott a nap
mostmár elhitte, hogy ez létezhet
talán a forróság csalogatta elő szívéből
talán az az illat, melyeket csak a
legszebb színekhez tudott volna hasonlítani

de megtörtént

és már nem lehetett semmissé tenni

vágyak jártak nála
vágyak, melyek megváltoztattak mindent

Amikor kezét végighúzta  a naphevítette földön, az ujjai közül kigördülő homokszemek parányi igazgyöngyökként csiklandozták. Mindegyik  maga módján, ezerfelé szórva verte visza a Nap sugarait. A Szfinx az égre emelte mindig szomorkás arcát, rubin-szemében tükröződöttöt az ég kékje, rajta a némán sikló fehér pamacsokkal.

Körbenézett és mindenfelé vibrálni tetszett a horizot. A végtelen síkot csak egyik irányban törte meg a magasan a táj felé emelkedő, spirális kőlépcsővel körbefont, hatalmas piramis. Tetején szikra égett-megcsillant a fény valamin. Oda kell mennie-tudta jól. Végig kell járnia a felfelé zevető utat, hogy odafent megtalálja azt, amit minden útkereső léleknek meg kell lelnie. A kulcsot, mely ösvényt nyit a végtelenbe.

Lassú léptekkel haladt a gúla felé. Látóterét egyre inkább a gigászi építmény foglalta el, mintha lassan araszolna felé, hogy maga alá temesse. A lábainál megtorpant.  Jéghideg  volt az első lépcsőfok érintése és a sokadikig nem is tudta megszokni. Mögötte a sík talaj egyre mélyebbre csúszott, Ő maga egyre közelebb siklott az éghez, amely falként takart el mindent. Amikor végigjárva a gúla első fala mentén, az első fordulóhoz ért, körbenézett. Továbbra is a síkság cvolt az úr, de egyfelől a távolban csillámló, tükrös délibáb igazibbnak tűnt minden eddiginél. Elfordult a látványtól és az előtte meredező újabb lépcsősor felé nézett. A lépcsőfokok, mintha érintésre belesimulnának a síkságba, lassan fogytak előtte. Egyszer sem nézett vissza – nem akarta, hogy megszűnjön az illúzió. Úgy érezte ugyanis, hogy nem megmássza a piramist, hanem maga alá gyűri, eltiporja. Amikor végigsétált az építmény második fala mentén, már érezte, hogy micsoda roppant hatalommal áll szemben. Félve fordult rá a kövekező oldalra. Egyszer sem tört meg lépéseinek ritmusa, ő mégis úgy érezte, hogy egyre hosszabb utat kell bejárnia, minden fok egyre magasabb és szélesebb. De amikor elért az első, nálánál is magasabb fokhoz, megkönnyebbülve tapasztalta, hogy azt is könnyedén lépi meg. Ő is gigász lett a mindennél ősibb gigász oldalában. Újabb forduló. Emlékezett az utóbbi kettőre és tudta, hogy lenie kell még egynek. A négy háromszög egymásra borulva, összesúgva, ősi titkot alkotott. Először nézett fel a csúcra és még oly messzinek tűnt. De a Napot is elhomályosító szikrázás jelezte, hogy közel a cél. Negyedik oldal. Itt már mintha simára csiszolt kőlejtőn haladna – nem törték meg lépteit bukkanók, akadályok, de érezte, hogy egyre nagyobb erőfeszítésbe kerül minden új lépés. De tudta, hogy meg kell lépnie őket és ezért meg is tette.

Majd végül felért a csúcsra, ahol kis, sík plató fogadta. A négyzet közepén kőlap állt az égnek meredve. Körbenézett és a pusztaság szomorú urának érzte magát. Megvizsgálta  a kőlapot. Egy jelet véstek rá: négysöletű spirál, a közepén egy körrel. A körbe egy fantasztikus tisztaságú gyémántot foglaltak, mely millió darabra törte a Nap sugarait. Most, hogy feljutott, a Szfinx szomorúnak érezte magát. Ő menni akart még, továb-tovább. Minden jobb, csak az útnak vége ne legyen! Furcsán lobogó tűz gyulladt elméjében, különös gondolat. Utólag lenézve nem tudta megmondani, hogy ő sétált-e körbe a lépcsőn és ezzel együtt a tájon, vagy a táj fordult meg körülötte, ahogy emelkedett. És ahogy ezt kigondolta, a kőlapra vésett spirál sebesen pörögni kezdett, közepén a gyémánt mindent elvakítva felvillant.

És amint visszanyerte szeme világát, a Szfinx körbenézett. A pusztaság helyett zöldellő tájat látott mindenfelé. Sík mezők, dombok, erdők, tavak és megannyi furcsa épület a távolban. Millió lépés, ezernyi új lehetőség. Elindult visszafelé, le a piramisról. Lefelé már könnyebb volt az út, hiszen csak egy lépés volt csupán ahhoz az úthoz képest, amelyet ezután fog megtenni.